A legjobb választás

Álmosító, borús idő volt odakinn. A napok unalmas monotonitással váltották fel egymást, a napirend lelkesedése a kezdetek óta messzire szállt. Egyhangúság, céltalanság, bizonytalanság, ezen triumvirátus szürke páraként vonta be a mindennapjaim szemüvegét. Mi lesz most? A teljes kétségbeeséstől tudtam a totál optimizmus felé ventilálni. Annyira dermesztő volt a karantén jövő- bizonytalansága, hogy azt éreztem sosem lesz vége. Az erőm….olyan nem volt. A munkám….a  megtett küzdelmek, a sok befektetett energia, a rengeteg pénz, s odaveszett álmatlan éjszakák. Se munkám, se jövőm, se egészségem, se szülői bázisom, se erőm…cirkuláltak a szavak, emésztett az apátia. Talán a legnehezebb, hogy fizikailag is el voltam vágva minden baráti öleléstől, amelyek ilyen helyzetben mindig lélekmentőnek bizonyultak. Mi lesz velünk? kérdeztem magamtól, hiába.

Ha nem is betűről betűre, de talán mindannyiunknak ismerős érzések a mögöttünk álló tavasz egy-egy napjából.

 Emlékszem a számtalan, „most mi lesz” beszélgetésre, a sok kérdőjelre, melyek ismerősöktől, versenytársaktól záporoztak nap, nap után. Egy dolgot tudtam, hogy elfáradtam. Hogy Jeannde d’Arc  harci szelleme múltbéli sziluett-alak csupán. Fogalmam sem volt mihez kezdjek, úgy igazán kipörgött a világ alólam, mikor a Bodza Villa-s együttműködésünket kettévágta a vírus. Nem akartam, hogy ennyi legyen. De végtelenül fáradt voltam és beteg. Az emésztőszervi gyulladásomból éppen kezdek kikecmeregni. 5hónapja vesztettem el apukámat és 4 hónapja nem voltam a lakásán. Pedig csomagolni kellene, elengedni. Nem megy, családomra jellemző gyermeki dacosággal álltam a gyász csukott ajtaja előtt. Nem lehet mindent egyszerre. Gyászolni szülőt, újraépíteni vállalkozást, erősnek lenni otthon és gyenge gyereknek lenni éjjelente, nem lehet. Be kellett látnom, nem tudok helyt állni, elfogyott a Spirituszom.  Egy elkeseredett pillanatomban, az egyik vállalkozó anyuka csoportba elsírtam bánatomat, és hogy anyukát keresek az én drága Ma-Mi Műhelyemnek, ki gondját viselné. Alig 24 órát volt fenn a posztom…s ezidő alatt olyan sokan írtak rám érdeklődők, hogy bizisten megijedtem…. talán bolondságot csinálok, le is szedtem a posztot, azzal az érzéssel mintha elárultam volna a vállalkozásom. Ami, akárhogy is vesszük, belőlem egy darab, mintha egy immateriális gyerek lenne…..

A nagy „árulásban” lelkes anyuka jelöltek írtak nekem és várták a válaszom, hogy is legyen. Igazából fogalmam sem volt, magam sem. Egyeztetések vették kezdetüket, és én nem is hittem el igazán…Egyre komolyabb és konkrétabb párbeszédek zajlottak. Csodálatos érzés volt látni, hogy ilyen sokan hisznek benne, jövőt látnak benne, szeretnék szeretni a Műhelyt.

 Kire bízzam a vállalkozásgyermekem? Jó és/vagy rossz tulajdonságom, hogy mindig a szívemre hallgatok. Most is így tettem. Addig addig tárgyaltunk, egyeztettünk anyukákkal, míg egyszercsak, döntenem kellett.   

Andi lényéből láttam áradni azt a fajta lelkesedést és motivációt, ami engem is fűtött, láttam a közösség iránti elkötelezettségét, és voltam tanúja, hogy milyen jó anya. Talán akkor nyugodtam meg igazán, mikor láttam… milyen jó anya….mert tudtam, szeretni fogja a Műhelyt, s vele együtt szerető anyukája lesz a Ma-Mi Műhely közösségnek, s tudtam, hogy hasonló lelkesedéssel fog Ő is babákat ölelgetni és programokat szervezni egyidejűleg.

Nyugodt vagyok, a legjobb kezekben lesz, és most együtt építünk picit, aztán átadom a stafétát, épül tovább a Ma-Mi Műhely.

Nekünk, értünk, Anyákért   

.