„Fail harder” avagy Coelho után szabadon, "szeresd magad kampány"

„Fail harder”

Ovastam egy jó kis cikket, miszerint manapság „trendi” felvállalni, nyíltan beszélni a kudarcainkról. Mármint, ha az ember éppen a Szilícium völgyben él s dolgozik. Itthon kicsiny országunkban én nem igazán találkoztam még azzal a jelenséggel, hogy büszkén mesélik el a legnagyobb bukásukat az emberek, vállalkozók, influencerek, akárkik. Valahogy a bukás, a sikertelenség elfogadása és felvállalása szerintem nincs belénk kódolva. Miután elolvastam ezt a cikket, pont a telefonom került a kezembe (hogy-hogy nem) és kerestem a képeim között azt, amikor a „kudarc”-ban voltam, nyakig.

Én hűen magaménak vallom Coco Chanel életbölcsességét, miszerint minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned. Volt egy időszak a pályafutásomban, amikor én csak „gálában” léptem ki otthonról, frissen elbukott házasságból,friss egyedülálló és bölcsibe gyerekét beadó anyaként, nőként is padlón és szakmailag sem érett és jó helyen álltam. Na ekkortájt volt az, hogy minden reggel földig érő szoknyában, tűzvörös rúzzsal, hasig dekoltázzsal mutattam meg izomból a világnak, milyen marha faszán jól vagyok. Enni alig ettem, esténként edzettem, kipattintottam magam, hogyha már a belbecs romokban, az outfit-em legyen kifogástalan. Ekkortájt volt egy komolyabb szakmai megmérettetésem, amikor is egy több hónapos értékesítési kampányt kellett közel 100 embernek bemutatnom, elindíttatnom, „megnyitnom”. Konferencia, vidéki kollégák, vezetők, szakmai kollégák, csinnadratta.Én, aki az egészért feleltem, nekem kellett ezt bemutatnom, részleteiben ismertetnem. A gond „csupán” annyi volt, hogy hírhedten rossz előadó voltam. Akkoriban már tucatjával voltak az életemben olyan megtapasztalások, legyen az a saját esküvőm, érettségi majd a diplomavédéseim, vagy az általam megálmodott és kidolgozott hűség program bemutató előadása az igazgatóság előtt a nagy multiban, azaz bármilyen más emberek előtti élő reprezentáció, az teljesen befagyasztott. Szokták mondani gyakorlat teszi a mestert. Hát nem, az én esetemben ugyanis az történt, hogy minden tudásom, ismeretem ami csak volt az adott témakört illetően bennem ragadt, merthogy amikor beszélni kellett egy hang, illetve egy sípoló hang kb ami kitudott szorulni a torkomból. Kínosabbnál kellemetlenebb szituációk tömkelege volt a pályafutásom kísérője. Én a vérprofi sales-es, aki tényleg jó sales-es vagyok, nem tudok előadni. És nem, tényleg nem. A blogban csatolt képen is látható a testtartásomon, hogy mennyire diszkomfortban vagyok, kb a fentebb említett kampánynyitón is olyan levegő technikával daráltam el a mondandót, mintha futás közben lettem volna. Nem feltétlen volt élvezetes. Kérdezheti az olvasó, de akkor minek álltam ki? Hát egen jogos… de van olyan feladat, amit ha szeretnénk sem tudunk elkerülni.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy egy év alatt 180 fokot fordultam, ez a prezentáció-fóbián megértésre került önmagam számára. Köszönhető a pszichológusomnak és annak a sok 100 órának amit az önismerettel töltöttem, megértettem a kiindulási forrást. Ahhoz, hogy kitudjak állni bárki emberek elé, önmagam elé kell tudnom kiállni. Istenem ez olyan „PálFeris” és „Coelho-s”, azaz triviálisan közhelyes. De tulajdonképpen tényleg ez van. Az a négy hónap, amikor én képességeim határát kitolva fizikai munkát és szellemi munkát végezve megvalósítottam valamit amiben hittem, szóval ez a teremtési képesség, komoly önelfogadást adott nekem. Elkezdtem hinni magamban és abban,hogy értékes lehetek. Elfogadtam magam annak ami, és olyannak amilyen vagyok.  Olyannyira, hogy amikor elkezdtek érdeklődni újságtól, rádiótól, TV-től hogy mi a fenét is akarok ezzel a Ma-Mi Műhellyel, nem volt kérdés, hogy kiállok és elmondom. Hiszen tudom, mindent tudok erről, én csináltam, ebben tényleg jó vagyok. Felvállaltam magam, amikor a legrosszabb fizikai állapotban voltam, amikor járni nem tudtam, amikor már látványos volt a havi sok fast food a kinézetemen. Korábban ilyet elképzelni sem tudtam volna, hogy nem nyújtok tökéletest.

Sokan, számomra is meglepő sokan mondjátok azt nekem, hogy inspiráló vagyok, hogy merítetek belőlem és a történeteimből. Felemelő és tiszteletet kívánó feladat ez. A fenti történetet azért meséltem el, mert megakartam Veletek osztani, hogy mennyire döbbenetes változásokra vagyunk képesek, „csak” annyitól ha hiszünk magunkban, ha elfogadjuk, sőt szeretjük magunkat olyannak amilyen. Ha megbékélünk azzal, hogy mindig minden áldozattal jár, a terhesség, a sok munka, a stressz, az önsanyargató evés megvonás, ezektől a testünk változik,és a változás néha jó, de néha nem kedves a szemünknek. De ez vagy, és ettől vagy olyan amilyen. Magadnak próbálj megfelelni és ne egy külső elvárás tömegnek.

Közhely, közhely hátán sok ezren leírták már, magam is sok helyen olvastam már. De megélni, valóban átélni igazán az szerintem keveseknek adatik meg. Szóval elő a belső munkával 2020-ban, elő a megértő barátnővel, a coach-al, pszichológusunkkal, és tessék megtanulni önmagunkat, önmagunkért szeretni. Mert saját magunkból csak egy van, és az az egy unikális és elismerést érdemel, minden nap.

Szeresd magad 2020-ban, nekem ez az idei év fő célkitűzése.

Ui: a fentebb említett tök előnytelen médiaszerepléseket itt találod meg 😀