Mielőtt beleőrülnénk a gyereknevelésbe…

Fejér Noémi írása

A gyereknevelés korántsem könnyű “mesterség”. Sok cikk szól arról, hogy miért nem könnyű, még több okoz frusztrációt és lelkiismeretfurdalást a szülőknek.

Mert mindenki, a legjobb szándékkal, mindenfélét tanácsol a szülőknek.

Azoknak a szülőknek, akik – és a legtöbben ilyenek vagyunk – gyakorlatban tanuljuk meg, hogyan kell szülőnek lenni. Szeretnénk elég jól csinálni, minél kevesebb “traumát” okozni a gyerekeinknek, hogy ne kelljen majd pszichológushoz járniuk.

Jó hír: nem biztos, hogy ezt el tudjuk kerülni, és az korántsem baj, ha felismeri, hogy segítségre van szüksége és tudja is, hogy kihez fordulhat.

A legfontosabb mesterséget ugyanis sehol sem tanítják. Első perctől élesben megy a “játék”. Nincs próbaállomás, nincs olyan, ha nem tetszik a “darab”, visszaviszem.

Ott a gyerek és kész. Ott van, és valamit kell vele csinálni.

Legjobb esetben szülés előtt voltunk felkészítőn, és tudjuk, hogyan cseréljük ki a pelenkáját, de arra senki sem készít fel, és nem is lehet: hogy nem alszik a gyerek, és talán sokáig mi sem fogunk aludni. Lehet, hogy évekig, mert egyik gyerek után jön a másik, és arra eszmélünk, hogy 6 éve nem aludtunk 4 óránál többet egyhuzamban.

Ha ismerős a következő élethelyzet, üdv a klubban!

Reggel van.

Alig nyitotta ki anya a csipáját, és már indul a “bál”, 1-2-3 gyereket kell elindítani az óvodába, iskolába. A legtöbb gyerek ilyenkor is inkább játszana, a fogmosás, reggeli, öltözködés a 3-4 éveseknek és akár a nagyobbaknak is kötelező “hülyeségek”.

Anya nagy valószínűséggel már reggel fáradt, és egyedül marad azzal a feladattal, hogy elvigye őket a közintézményekbe, apa már a dugóban ül a munka felé.

7:45: anya kezd türelmetlen lenni. Szendvicsek bepakolva, kistáskák előkészítve, valahogy el kéne jutni az előszobába, cipőt, kabátot felvenni. Ha tél van, ez legalább 20 perces művelet lesz.

“Még egy utolsót hadd játsszak”, “kakálnom kell” – kérésekkel bombázzák a korántsem ráérős anyát.

“Légyszi, öltözzetek” – kéri, miközben idegesen kezdi rángatni a ruhákat valamelyik gyereken, és még szól párszor nyugodt hangon, de az adrenalin kezd nőni. A gyerekek szanaszét, jó eséllyel mondjuk háromból egy öltözik, a kicsi pelusát ki kell cserélni, a középső még babrálja a dinókat a szobában, a nagyobbik pedig nem tudja bekötni a cipőfűzőjét.

7:55: biztos a késés. A feszültség nő.

Anya idegei már nem bírják! Jön az üvöltözés “már százszor elmondtam”, “gyertek!”, és talán a csuklóhúzogatás, ajtón kilökés is következik.

Nem az ő hibája. Apáé sem, sőt, a gyerekek sem hibásak.

A mai társadalom hibája, az elszigetelődés, az összetartó közösségek hiánya. A gyereknevelés nem egyemberes munka, nem természetes, hogy anyák milliói vannak manapság egyedül a gyereknevelésben. És nem természetes, hogy az apák csak a fürdetésre érnek már haza. A nagyszülők valószínűleg távol vannak, nem tudnak segíteni a mindennapokban, az apák pedig agyonhajszolják magukat, hogy eltartsák a családot.

Az anya idegrendszere nem csinál mást, mint az “üss vagy menekülj” üzenetet küldi, és 20 évvel ezelőtt tanult mintákkal reagál. Ha nem is ez a minta, de a stresszre így tud reagálni.

Szereti a gyerekeit, de keveset aludt, mert a kicsi még sokat ébred, nap közben kb. 8 ember munkáját végzi: mos, főz, takarít, bevásárol több gyerekkel, hozza-viszi a gyerekeket a közintézményekbe, ha betegek, gyógyít és orvoshoz jár, közben lelki sebeket gyógyít, vitákat menedzsel, játszik, fürdet, altat és vigasztal.

Igazi “polip-menedzser”: legalább nyolc karja van, mindent megold.

Ehhez képest elvárják tőle, hogy mindig fitt, vidám és türelmes legyen.

Ez lehetetlen.

Lehetetlen: mert a gyerekneveléssel saját belső gyermeke sérülései is megjelennek, saját mumusaival is kell harcoljon: mit csináltak jól a saját szülei, mit kellene másként csinálni. Minden generáció jobban szeretné csinálni, mint saját szülei tették. Pedig az előző generációk is a legtöbb tudásukat, a legnagyobb szeretetüket adták. De abban az időben nem volt ennyi információ az idegrendszer működéséről, a sírás gyógyító hatásáról és a támogatás fontosságáról.

Ha ez még nem elég, meg kell felelnie a társadalmi elvárásoknak (miért nincs munkahelye, ha mégis van más munkahelye, nem értékelik sem anyagilag, sem morálisan eléggé a munkáját, ahhoz, hogy fel tudja nevelni a gyerekeit normális keretek között). De ez egy külön cikket is megér.

Mindezekkel együtt élni lelkileg nyomasztó. A belső hang mellett jönnek a külső hangok: a gyerekek követelőzései, természetes igényei a meghallgatásra, a kapcsolódásra, ami gyakran az agyonhajszolt szülőknek óriási teher. Saját kapcsolódás hiánya mellett a gyerekeihez “kellene” kapcsolódni. Nem csoda, ha kiabálás, kiborulás a vége a történetnek.

Majd jön a lelkiismeretfurdalás, a “szaranya” érzés: miért kiabáltam már megint, miért löktem meg vagy miért csaptam rá a fenekére?

Bűnösnek érzi magát, úgy érzi, egyedül van ezzel az érzéssel. És kiég. Fáradtan, elfásultan, lelkiismeretfurdalással nézi gyerekeit, akik ugyanolyan lelkesedéssel szeretnének kapcsolódni. De néha már nincs kihez.

VAN MEGOLDÁS … gyere beszélgessünk a meseterápia módszerével

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük