Nem minden a mozgás!

Besenyei Andrea írása

A lelkünk tükre

Az ősz nekem mindig is a megújulás, az új lehetőségek évszaka, mintsem az elmúlásé. Most ez még inkább igaz, mint bármikor máskor, hisz az eddigi évektől eltérően régi – új vizekre is eveztem. Ismét két általános iskolában is találkozom gyerkőcökkel, heti szinten, órarendi formában.

Elsőre ez csodásnak, és igen csillámporosnak tűnik, ami bevallom kicsit tényleg az, de mint minden éremnek, ennek is két oldala van. Sok kérdést és még több gondolatot vet fel az a munka, amit hétről hétre folytatok a gyerekekkel…

Elöljáróban annyit, hogy nem teljesen új terep az általános iskolai óraadói státusz, csak épp kimaradt 6 év, ami alatt óvodai csoportokban igyekeztem a játék, tánc, zene és mozgás eszközével közelebb vinni a gyerekekhez a kultúrát, és mind azt a genetikailag belénk kódolt kincset, amiről talán nem is tudunk.

Tehát elindult az új tanév, nyilván magamat is be kellett szoktatni az új intézményekbe, ami alatt rájöttem a gyerekeknek sincs könnyű dolguk. Szabályok, helyzetek, különböző nevelési látásmódok a pedagógusok részéről és még teljesíteni is kell ezek mellett. Valahogy végül túléltük az első hónapot – szó szerint egy túlélés volt – és mint mindig, most is megállás nélkül kerestem a válaszokat a kérdéseimre, és a helyzetekre.

Máris a legelső, és talán legösszetettebb az a nézet – amit már nagyon régóta vallunk – és bizonyára rengetek pedagógus gondolja is igy, hogy a mozgás mindenre megoldás. Nevelő és oktató eszköz is egyben. Nyilván én is ezt gondolom, és ebben a szemléletben dolgozom már 11 éve, de valahogy most elgondolkoztam. Talán el is bizonytalanodtam… A mozgás valóban egy fantasztikus eleme létünknek. Hatással van minden bennünk végbemenő folyamatra. A gondolatainkra, az idegrendszerre, ezzel együtt a közérzetünkre, a társas kapcsolatainkra, a munkánkra és nyilván a testi és lelki fejlődésünkre, ami a gyerekek szempontjából kiemelkedő pont. Vagyis minden mozgatórugója – szó szerint – éppen ezért tőle várjuk mindenre a megoldást. Biztosan jó ez így? Az élet többi területén van olyan dolog, amire egy az egyben felteszünk mindent, lesz, ami lesz, ez a megoldása a dolgoknak? Nem hiszem. Sőt egyre inkább az a nézet, hogy több lábon kell állni, a világból a lehető legtöbbet megismerni, tapasztalni. Akkor itt miért egyetlen dologra hagyatkozunk? Miért gondoljuk, hogy egyetlen kulcs, jó lehet az összes zárba a Földön?

A ,,zár kérdés’’ igen mélyen hasított belém, de leginkább az, hogy már csak azért sem létezhet egy recept mindenre, mert nincs két egyforma ember sem a világon. így két egyforma gyerek, és két egyforma pedagógiai helyzet sem valószínű…

Ahogy egyre mélyebben vizsgálódtam magam körül, rájöttem egy nagyon egyértelmű dologra. Szeretek a barátnőimmel beülni kávézni és megváltani a világot egy finom Latte mellett, kibeszélni minden kollégájukat és persze az éppen aktuális akciókat. 😉  Esténként a párommal a kanapén összebújva elmesélni a napom minden mozzanatát – a leglényegtelenebbektől a legfontosabbakig 😊 – vagy felhívni az anyukámat a leglehetetlenebb helyzetekben, hogy elmondjam neki, itt süt a nap és ettől jó kedvem van. Na és persze még sorolhatnánk…

De ezeket miért is csináljuk?

FESZÜLTSÉGET OLDUNK! És szerintem itt a kulcs. Az gyermek, aki tele van feszültséggel, ki nem mondott szavakkal, meg nem élt agresszióval, elfojtott vágyakkal, nem lesz soha csapatjátékos, nem fog alkalmazkodni a keretekhez, szabályokhoz, és keresni fogja a komfortzónáját. Hiszen ez történik. Nincs a helyén a világa mert esetleg nem aludta ki magát, vagy elveszett a kedvenc játéka, nehéz az alkalmazkodás az új oviban, osztályban. És itt jön a jogos kérdés:

Mi erre a megoldás?

A KOMMUNIKÁCIÓ! A kommunikáció hiánya, – már születésünktől fogva – de kisgyermek korban nagy kihatással van a szociális, értelmi és érzelmi fejlődésre. Rengeteg inger éri őket, felgyorsult és azonnal változó világunkban pedig még inkább. Sokkal jobban háttérbe szorul az én, inkább minták, sémák mentén funkcionálunk, és próbáljuk ezekbe a megszokásokba gyerekeinket is beilleszteni.

Meglepődve tapasztalom már pár éve, hogy a gyerekek olyan érzésekről számolnak be, amiről azt gondoltam még nem is nagyon ismerik. Egyik példám, amit a lehető legtöbb helyen elmesélek, hogy nagyjából november vége fele járhattunk, amikor az egyik foglalkozás elején a gyerekek szinte kivétel nélkül leültek, hogy ők fáradtak és nem akarnak táncolni… Az első gondolatom az volt, hogy ennyi idősen azt sem tudtam, mit jelent fáradtnak lenni.

Honnét, miért van ez? Mi történik velük?

Amellett, hogy már egy óvodás is túlterhelt – de ezt majd máskor fejtem ki 😊 – szembe jött velem, hogy nagyon keveset mondjuk és mutatjuk ki érzéseinket, gondolatainkat egymásnak. Talán, ha ismernénk egymás pillanatnyi érzéseit, erre tudnánk reagálni, és hatékonyan együttműködni. Azóta minden foglalkozás elején mindenki elmondhatja mit érez, hogy érzi magát… (a barátnős kávé mellett, meg este a kanapén) Nekem nagyon fontos kezdő információ, nekik pedig megnyugtató, hogy elmondhatják, biztonságban érezhetik magukat. És ki ne vágyna biztonságra? Kell, hogy ismerjük, megismerjük egymást és a lelkünk is fontos legyen, mert azzal együtt leszünk kerek egészek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük