Széttört üvegdarabok

Hogy milyen az a pillanat, mikor hallod az életed darabjaira hullani? Bénító.

Ahogy az üvegcserepek hullanak le egy másodperc alatt, szál ki belőled az erő.

Nem, nem tudsz lábra állni. A tested jelzi; ennyi, nem bírom tovább.

AZNAP a Műhely oktatókkal megbeszéltük, hogy együtt állunk neki a dobozolásnak. Nehéz hét állt mögöttem, álmatlan éjszakák, hogyan tovább kérdések, szemtikkelés.

A kisfiammal együtt indultunk útnak, kalandnak fogtuk fel az összecsomagolást, próbáltam nem szembenézni azzal, hogy  újrakezdés, újhelyszerzés, mint olyan még körvonalakban sem volt meg előttem.

Egy telefon. Ismét.

Egy telefon, mely árvává, tett végérvényesen. Szinte nyüszítve kúsztam a szőnyegen és hívtam az exem, most induljon a fiunkért, nem neki való a látvány. Összeszorított foggal és belső könnyekkel játszottam vele konyhásat és ettem a játék sütit, még egy órán át. Mikor a kisfiam elment az apukájával, pont jöttek a lányok.

Akkor omlottam össze.

Könnyeimmel az apámat és a szerencsétlenségemet áztattam. Dobozoltuk a vállalkozásom, sirattam az egyetlen szülőmet.

Most majd két hét távlatából látom, a lányok, az a majd 16 fős csapat, kikkel jóban-rosszban csapattá kovácsolódtunk a fél év alatt, pontosan tudták, hogy ezt is túléljük.

Hogy lesz holnap. Hogy erős vagyok, még ha megtört is az élet egy kicsit. De nem hagyom magam…

Valahogy úgy osztották a lapokat nekem, ahogy osztották…2019 nem az én évem…vagy?

2019 május 13-án nyitott meg a Ma-Mi Műhely. Egy álom, egy vízió volt melyet meg akartam valósítani, mert hittem benne, hogy van létjogosultsága, van helye az a modernkori anyukatársadalomban. A nulláról kezdtem, senki nem volt velem….S ma? Ma 1500 fős csoport és mára a Ma-Mi Műhely vagyok, elválaszthatatlan Pataki Nagy Évával, látom már.

Amikor az életem cserepein csikorogtam és csak sírtam volna, TI írtatok, TI hívtatok, egy percig nem hagytatok… és azt mondtátok ITT VAGYUNK.

Egy közösség lett belőlünk elképesztő rövid 6 hónap alatt. Volt olyan „anyukám” aki naponta írt, volt aki ételt hozott volna, volt aki saját kapcsolatait vette be, hogy a Ma-Mi Műhely mihamarabb újra nyisson, volt aki a kisfiamra vigyázott volna míg én a cserepeim rakosgatom. Több tucat kéz s lehetőség csapott le rám.

HÁLA.

Lehet túlmisztifikálom, ám ez a fajta összetartás, ez a fajta szeretet én azt gondolom párját ritkítja. Mi, a Ma-Mi Műhely csapata létrehoztunk valami egészen különlegeset, valami olyat amit nem tud sem egy rosszul megválasztott kezdő helyszín, sem egy család tragédiája összetörni.

Hálás vagyok érte, Nektek.

„Ki kell tartani”, súgta bennem egy belső hang.

„Itt vagyok melletted” mondták a barátaim ha tárgyalni kellett és adták a zsepit ha tárgyalás közben folyt a könnyem.

„Nem vagy egyedül” mondták kik szeretnek és hála az égnek beköltöztek hozzám a legnehezebb napokban.

A Ma-Mi Műhely.

A mai napig sem tudtam minden segítséget adó vagy együttérző vagy bátorító üzenetet elolvasni.

De innen üzenek: olvastam és köszönöm. Itt vagyok. Dolgozom. Leszünk újra…s hol? Csodás, pazar, álom helyen…de még csittben vagyok. Még óvatosan suttogok, nehogy a cserepek csikorgása elzavarja a szerencse csillagom.

Köszönöm, hogy vagytok.

Évi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük