Vállalkozás indítás 9. rész

Nehezen vettem rá magam erre a blogra, nehezen ment megfogalmazni a megnyitó napja körüli érzéseket.

Előző posztomban ott tartottunk,hogy egy héttel a megnyitó előtt elkészült a Műhely. Apróbb, de időm inkább igénybe vevő munkák maradtak, melyekkel sokat szöszöltem a megnyitó előtti héten.

A teendők mellett, már fizikailag is éreztem, hogy ki vagyok. A sarkam állandó gyulladásban volt, bicegtem és a magam átlag súlyához képest jó pár kilót felszedtem a rendszertelen étkezés, a semmi sport, az éjjeli fennmaradás, kevés alvás hozományaként. Beakartam fejezni amit elkezdtem, nem tudtam magammal foglalkozni, nem volt időm semmire, csak a célom lebegett előttem, de már nagyon elegem volt mindenből.

Azt azért be kell látnom, hogy a vállalkozói léttel életem egyik legjobb iskoláját kaptam meg. A Műhely megalkotása alatti 3 hónapban soha nem látott mértékben fejlődött a tudásom, alakult ki a vezetői gondolkodásom és lettem olyan ember akiről magam sem gondoltam volna, hogy lehetek. A döntések, a pénzkezelés, a váratlan helyzetek adta kihívások sokszor igénybe vették a képességem és kreativitásom és sokszor a hitem is. A vállalkozói léttel azonban, a döntések, felelősségek, célok és jövő kietlen,magányos súlyát viseltem a legnehezebben,ám akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy ez csak a kezdet az egyedüli küzdelmek végtelen labirintusában.

A megnyitó előtti nap késő estig legkitartóbb barátnőmmel készültünk elő és vásároltunk be mindent, még utolsó pillanatban a Praktikerben záráskor beestünk tekercses polifoam-ért. Addigra már jócskán túlmentek a költségek, hiába igyekeztem mindent megfogni, megnézni mit veszek…. ekkor már valóban minden Forint fájt, így nagyon meghatott és jól jött, mikor kaptam tőle egy Nespresso kávéfőzőgépet.  

A megnyitó előtt minden készen állt. Remek tombola ajándékok, dekoráció, szigorú program menetrend, finomságok és kb 80 érdeklődő.

A megnyitó minden pontját elterveztem, hónapokkal előre ki volt dolgozva. Nagyot akartam, de nem túl nagyot. Megakartam adni a módját, „heppeninget” csinálni, felhívni a figyelmet, hogy itt vagyunk! Ekkor már majdnem 1000 Facebook követőm volt, ami két hónap alatt,nekem elégedettségre okot adó teljesítménynek tűnt.

A megnyitó előtti éjjel, nehezen aludtam el, inkább hánykolódás volt, kiugrott a szívem a helyéről izgalmamban. Már csak azért is mert kaptam egy üzenetet: “Nagy nap a holnapi, ügyes leszel és nagyon büszke vagyok Rád, mondtam hogy bármire képes vagy”…. azt hiszem mindannyiunk életében van egy név, amit ha meglát az ember lánya a telefonja kijelzőjén, a pulzusa az egekbe szökik, arcába pír köszön. Magam is így vagyok ezzel, friss egyedülálló anyaságom szívtiprója, tavalyi 4 hónapos liezonunk után is rajtam tartotta szemét, drukkolt, biztatott, fogta a kezem messziről. Szerinte superwomen vagyok, Neki el is hittem… mindent 🙂 Jól esett a magánéleti légüres térben még ez a minimális interakció is. Titkon nagyon féltettem magam attól, hogy az amazon önmegvalósító, világjobbító törekvéseim során túl kemény és harcos Xéna lesz belőlem, amely eleve kiherél minden potenciális férfi jelöltet, aki esetleg meglátna bennem valami nőies csírát. Rémesen jó voltam a “még nem történt meg, de majd biztosan meg fog” ön-agóniábam így ezzel sikeresen ébren töltöttem a fél éjszakámat.

A megnyitó reggelén hosszasan időztem, mit is vegyek fel. Semmiben nem éreztem fitten magam és borzasztóan zavart, hogy nem éreztem jól magam a bőrömben, de nem engedtem a szapulhatnékomságnak, majd ha csitultak a munka hullámok, jövök én; áltattam magam. Kiválasztottam egy bohém tüllszoknyát, ami illett a Műhely hangulatához, de tök debilnek éreztem magam benne, de indulnom kellett és nem volt más ami kényelmesen rám jött volna 🙂

Alig vártam a megnyitót és hogy lássam, mik a reakciók a látogatóktól. A gyerekem apjával megbeszéltem, hogy odajönnek a kisfiunkkal 10-re, akkor volt a szalagátvágás,hiszen úgy terveztem, hogy a kisfiam vágja át a szalagot majd az alpolgármester asszonnyal. Fontos nap volt ez nekem és fontos volt, hogy a gyermekem helyet kapjon benne.

A megnyitóra mindenki megérkezett, pakoltunk, utolsó simításokat végeztünk. Olyan ideges voltam, hogy kb nem lehetett hozzám szólni, alig kaptam levegőt az izgalomtól. A terv szerint, 9-től szállingóztak a népek. 10-re már voltunk vagy 40-en, kezdődnie kellett az eseménynek..de a kisfiam sehol. Az alpolgármester asszonynak mennie kellett tovább, szigorú menetrendje volt, így is nagy megtiszteltetés volt nekem hogy eltudott jönni. 10 előtt pár perccel hívtam az exemet, hogy mikor érnek a Műhelyhez. Kiderült,hogy akkor még csak el sem indultak, hiszen nem gondolta volna, hogy a 10 óra ennyire fontos…. Teljesen lefagytam és kizökkentem, ez túl sok volt a már így is kifeszített idegrendszeremnek. Ezt nem tudtam kezelni, ez egy nagyon fontos dolog lett volna nekem, elsírtam magam, ott mindenki előtt, fotós, alpolgármester asszony, meghívott média szereplő, mindenki előtt… a barátnőm vállán próbáltam nem túl látványosan zokogni és tovább lendülni kb két perc alatt, majd mintha mi sem történt volna, boldogan mosolyogva átvágni a szalagot életem – addigi- legnagyobb munkásságán.

Így esett, hogy a kisfiam nem volt velem a szalagátvágásnál, ami még most is nagyon rosszul érint. Lehet badarság, a gyereknek semmit sem jelent, de nekem fontos lett volna, „neki adni” ezt a pillanatot.  Később megérkezett a kisfiam szerencsésen és velünk ünnepelt.

Minden program remekül zajlott, volt interjú, éneklés, beszélgetés, vásár és sok finomság…. az édesanyák gratuláltak, kint- bent remek programok voltak, családias hangulat uralkodott, összesen 50 ember nézett be hozzánk.

Boldog voltam, mert sikerült, jól sikerült.

Boldog voltam, mert mindenkinek tetszett. Remek kapcsolatokat, támogatókat és ügyemnek lobbistákat tudhattam magaménak úgy, hogy még csak meg sem nyitott a Műhely.

Boldog voltam, mert magam építettem fel valamit mutyi-protekció vagy akármifia hátszél nélkül, az én ötletemből, a saját kezemmel, kitartásommal. Tök elégedett voltam.

Délután 5-kor „csuktuk be” a boltot. A legkitartóbb barátnőmmel összepakoltunk, majd  Ő hazament a párjához majd én is hazamentem. Szombat este volt, otthon lepakoltam, leültem és kibontottam egy üveg pezsgőt. Szál egyedül. Kimondhatatlan szar volt egymagam „ünnepelni” magam, üres volt egyedül megélni a pillanatot, marhára bánt hogy ezt így koronáztam meg. Ha kérem, hogy jöjjön át bárki, barátnő, barát, tesóm…. jöttek volna…egyszerűen én nem kértem, mert már úgyis soknak éreztem a kéréseket. Sajnos a külső ünneplés, a médiafigyelem, az interjúk, cikkek, a„nagy csapat”, a hype és a harsonák körülöttem, a privát életben mardosóan üres hétköznapokat hagyott maga után.

Iddogálásomban számot vetettem a mögöttem hagyott 3 hónappal, mit miért is tettem. Nagy hibám, hogy ritkán tudok megállni és azt mondani magamnak, “ügyes vagy”, mondhatjuk úgy is hogy nem tudok. Magammal szemben szigorú vagyok, nem engedek a gyeplőn, mindig találtam valami cseszegetnivalót magamban…eddig… Most azonban, ezekben a hónapokban teljesítőképességem csúcsát kimaxoltam, mindent – kivéve a kisfiammal töltött időt- a vállalkozásomnak adtam. Egyfajta gyermeki “majd én megmutatom a világnak” alkotási és bizonyítási vágy hajtott. Talán mert sosem tartottam magam sikeresnek. Talán mert amióta az eszemet tudom kritikát mindig, elismerést nagyon ritkán kaptam. Magam is elhittem, hogy értéktelen vagyok, vagy nem elég szép vagy nem elég vékony vagy nem elég okos. Önmagában bizonytalan, külső megerősítésre sóvárgó, állandó elégedetlen felnőtt lett belőlem. A válásom és a karrieremben ért kudarc pedig hab a tortán. És egyszer csak megelégeltem a sirámokat, a mindig minden rémes életérzést. A sok terápia, a baráti beszélgetések, a rengeteg önismereti könyv és fejlődési út megerősített abban, hogy képes vagyok véghez vinni dolgokat, hogy nem vagyok rossz ember, trehány, mihaszna, értéktelen, hogy nem szégyen az hogy honnan jöttem, hanem büszkének kell lennem, milyen nagy hegyet másztam meg. Bebizonyítottam magamnak, hogy megtudom csinálni, és hitet adott, hogy elhivatottsággal, szorgalommal minden megvalósítható, a legképtelenebb ötlet is. Elhatároztam, hogy beszélni fogok a megvalósításról, eldöntöttem, hogy őszintén és pőrén bevallom a bukkanókat, bevallom a sikerekhez vezető utat és a téves képzeteket. Hiszem, hogy a megismert utam inspiráló lehet másoknak.

A Műhely megalkotása az önismereti utam “El Camino-ja” volt. Soha nem lehetek eléggé hálás neki, azaz magamnak azért, hogy végigjártam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük